Top kedvencem mostanában az a Toffifee reklám, amiben Anyci hazajön. Eldöntendő kérdés marad, honnan is érkezik meg olyan időben, amikor a család teljes létszámban otthon van, merthogy nincs nála se telibuggyantott bevásárlószatyor, se hazahozott akta, csak egy tarisznyára hajazó valami a vállán. (Ebből azért eredetvizsgálat nélkül is kikövetkeztethető, hogy a főszereplő nem a közalkalmazott Kovácsné, aki épp hazatér a munkából.) Benyit a tágas, rendezett és portalan, IKEA bútorkatalógusra hajazó nappaliba, ahol a Kiccsalád a kanapén fetrengve tabletet nyomkod, koponyánként egyet-egyet. Anyci közli, hogy megjött, amire csak több szólamú elektronikus pittyegés a válasz. Anyci nem adja fel, ismét jelét adja a létezésének egy közepes hangerejű Hahó!-val. Erre már Apci futólag ránéz élete párjára, meg mordul is egyet, olyan „tudom, hogy megjöttél, látlak szabad szemmel is, nem kell ordibálni” arckifejezéssel. Anycin nyoma sincs annak, hogy megrendítené a megalázó letojás, lazán elgyalogol a konyha felé, arcán egy „na megálljatok csak” félmosollyal. Ennél a résznél először az ötlött eszembe, hogy Anyci feltehetően túladagolta az antidepresszánst. Vagy a leszarom tablettát. Vagy Kovácsné. Ami én nem vagyok, ergo az én fantáziámban a következő kép jelent meg: Anyci visszatér a konyhából, arcán töretlen mosollyal, kezében egy kézigránáttal, amit elegáns csuklómozdulattal a Kiccsalád felé hajít – de persze rögtön szájon vágtam a kis szociopata rohadékot a bensőmben, mert ilyet azért mégse teszünk a szeretteinkkel, ugyebár. Főleg nem reklámfilmben, ahol az elérendő cél a potenciális vásárlók reménybeli azonosulása a termék nyújtotta életérzéssel. Na szóval, szigorúan az életszerűség jegyében folytatódhatott volna ez a remekmű többféleképpen is. Lehetséges variációk a teljesség igénye nélkül: Anyci

- magához veszi a bankkártyát az összes megtakarítással, repülőre/vonatra ül, és világ körüli útra indul,

- körbetelefonálja a szingli és re-szingli barátnőit, és elmennek shoppingolni/táncolni/berúgni,

- leül a saját tabletjével (ebben a háztartásban tuti akad egy negyedik is) és megírja a válási keresetet, gondosan rögzítve benne Apci kizárólagos szülői felügyeleti jogát forever,

- kihirdeti az egész háztartásra kiterjedő sztrájkot, és ledől a kanapéra kütyüzni vagy tévézni,

- magára zárja a fürdőszoba ajtót, és házi wellnessel egybekötött szépségápolási estét tart (aminek élvezeti értékét nagyban növelheti, ha az egyetlen toalett is ebben a helyiségben található – mint például a Kovácsné otthonául szolgáló kétszobás panelben).

De persze nem így történik. Hanem az lesz, hogy egyszer csak az összes kütyün megjelenik Anyci arca egy doboz Toffifee mögött, mire a Kiccsalád egy emberként eldobja mindet, és kiárad a konyhába. Anycira nemhogy ránéznek rendesen, de széles mosolyok üzenik, hogy „Na látod, tudunk mi szeretni, ha adsz rá okot!”. Öröm van, boldogság. Sőt, a lánygyermek még szóra is méltatja szülőanyját, mikor rákérdez – felhúzott szemöldökkel és a magyar szinkronban ütni való hangsúllyal –, hogy mégis mi a frászt akart kifejezni a sorba rakott emotikonokkal? Anyci nem jön zavarba, bátran beakasztja tekintetét a pubertálóéba, és közli, hogy „jó látni titeket”. A tini még feljebb húzott szemöldökére válaszul ő is felrántja a sajátját, és ennyiben maradnak. Az eposz csúcspontjaként Apci egyszer csak felkapja a csokis dobozt, és elfele indul vele valamerre. Ha a tudatos vagy önkéntelen reklámfogyasztó ebből arra következtetne, hogy a tartalmát a tojok-rád-családi-minta jegyében kívánja magáévá tenni, hogy aztán egyedül falja fel, akkor téved. Nem, ez az ő remek humorérzékének megnyilvánulása. Kár, hogy az útját nem követi végig a kamera, mert ha azt a haladási irányt tartja, amit a háta mutat az utolsó képkockán, akkor ő lehetne a csattanó a konyhafalon.

Ennek a gyöngyszemnek a keletkezési helyén, a termék eladási mutatójának növelésén túl persze, az lehetett az elsődleges üzenete, hogy kütyüket bámuló, elidegenedett korunkban is van remény összehozni a családot, ha mással nem, hát extra csokival. A másik fontos üzenet, hogy egy valamire való családanya nem omlik össze attól, hogy semmibe veszik, szarnak a fejére, ellenkezőleg. Még többet ad – erőből Krisztus, érted – és meglesz érte a jutalma. Biztos vagyok benne, hogy a honi médiafelügyelet bepárásodott szemüvegét törölgetve hagyta jóvá ennek a reklámnak a vetítését, mint családbarát alkotást, hiszen van benne apa, anya, gyerekek, csupa szív, szeretet. Na meg Toffifee, de az csak mellékszereplő, eszköz, amit Anyci kreatívan felhasznál büröklé vagy idegösszeomlás helyett. Azt valószínűleg fájlalta a jóváhagyó bizottság, hogy a gyermekek létszáma sajnálatosan kevés ebben az opuszban. Hiszen, ahogy a rózsaszín öltönyös felekezeti képviselő úr felejthetetlen felszólalásában kifejtette, erretájt még a bántalmazás leginkább javallott ellenszere is legalább négy-öt kölök világra hozása.

Ha léteztek volna nálunk ilyen reklámok húsz-harminc évvel ezelőtt is, mára még drámaibb csökkenést mutatna a házasságkötések és a szülések száma. Az a gondolkodni képes nőnemű pubertás, akinek átlag húsz percenként az arcába tolják ezt a műremeket, előbb-utóbb csak megfogalmazza azt, hogy ha így néz ki a családi élet, akkor menjen férjhez és szüljön az, akinek hat anyja van.

Én azért kíváncsi lennék a folytatásra is. Anyci vajon mit hoz haza másnap, amitől a Kiccsalád hajlandó lesz lecuppanni a kanapéról? Egy doboz Toffifee-vel másodszorra már biztosan nem vált ki össznépi ovációt. Mi lesz, ha kimerül az ötlettára? Mert az egyértelműen kiderült, hogy a személyes varázsa, valamint a feleségsége, az anyasága szart sem ér. Az arra se elég, hogy tudomást vegyenek róla.