Karácsonyi szívizomfacsarás a Telekomtól. Adva vagyon megint egy Család, Apa, Anya, két Fiúgyermek. Utóbbiak tikmony korukban még képesek testvérként működni, ezt hivatott érzékeltetni a „Tiszta udvar, rendes ház” táblácskáért kiáltó ingatlanon a sikeres papír repülő röptetést kísérő boldog mosoly és ölelés. Majd nagyobbacska korukban felüti a fejét a törvényszerű rivalizálás. A kanapén ücsörgő, egymás kezét szorongató szülők mögött a nagyobb testvér Richard Cleydermant idéző arcjátékkal figurázza ki zongorázó öccsét. Aki ekkor – egyéb eszköz híján – rosszallóan rámered a bátyjára. A következő képen cirka tíz évvel később Anya, Apa és Öcsi az asztalnál ülnek, amikor hazaérkezik Bátyó, és a sporttatyóját rávágja Öcsi zongoraszéken heverő kottalapjaira. Öcsi ezen annyira behisztizik, hogy ezúttal az obligát szigorú rámeredést követően felpattan, magához veszi a kottáit, és az ajtót bevágva távozik. A szigorúan semlegesre formált szülők, akik eddig sem szóltak beléjük, ülve maradnak. Apa méla fejmozgással követi kisebbik magzatja útját, Anya fészkelődik kicsit, Bátyó meg hátracsavart nyakkal és félig nyitott szájjal megszemléli a bebaszott nyílászárót, de különben ennyiben maradnak.

A következő képen Bátyó egy ablak mögött áll, immár csukott szájjal, kezében egy Meghívó feliratú meghívóval (48-as betűmérettel nyomtatva, nehogy a kamera betörje az üveget a közelkép miatt, valamint zongorabillentyűkkel ellátva, hogy kétség se maradjon afelől, kitől érkezett). Előkapja a telefonját, és elkezdi bepötyögni, hogy „Ne ha...”, ami nyilvánvalóan bocsánatkérésnek indul, de megzavarja a karácsonyfa körül sertepertélő felesége, meg a kölkök, így aztán kitörli a bepötyögött betűket, és megy ő is aggatni a díszeket.

A folytatásban Öcsi egy koncertteremben áll lámpák fényében, tapsviharban. Meghajol, majd felegyenesedve szemügyre veszi a nézőteret, ahol ott ülnek a szülei, akiken épp hogy átsiklik a kamera, hogy hosszabban mutassa mellettük az üres széket. Olyan fejjel, mint aki rögvest elsírja magát, Öcsi leül a zongorához, vélhetően leadja a koncertet, majd egy szál öltönyben tiplizik valahová a szakadó hóesésben, riporterek és operatőrök gyűrűjében, akikre rá sem néz, mert a csipogó mobiljára mered, ami Bátyó üzenetét írja ki: „Sosem hagynám ki az öcsém koncertjét.” Öcsi felnéz, mit ad isten, pont a kellő irányba, az útban lévő riporterek is készségesen kitakarodnak a képből, és voilá, ott áll Bátyó, fültől fülig érő mosollyal. És megölelik egymást amúgy férfiasan, csontropogtatóan. Meghatottan mosolyognak az ignorált médiamunkások, lágy zene szól, menetrend szerint befut a happy end. Éljen a Család, a Karácsony, a Telekom.

„Nem számít a távolság, ha van, ami összeköt.” Telekomék üzenete szólhatna így is: ha csődöt mond a vérvonal, legalább legyen telefonvonal. Lehetőleg tőlük vásárolt. Az ő szolgáltatásuk képes arra, hogy összekösse ezt a két végletesen különbözőre – faék egyszerűségű sportoló vs. művészlélek – formált karaktert. Az 59 másodperces sztoriba nem fért bele annak elmesélése, hogy a drámai ajtóvagdosás után mi történt a családi fészekből távozott Öcsivel, minden esetre valahogy csak sikerült neki életben maradni, valamint zeneileg is képezni magát. Faéknek a meghívó kézhezvétele utáni, csírájában elhalt bocsánatkérő üzenetkezdeménye arra utal, hogy ezek nem is találkoztak a telt házas koncertig elcsordogált tíz évben. Ennyi idő minimum kellett ahhoz, hogy Faéknek családja képződjön, ránézésre nyolc év körüli nagyobbik gyermekkel.

Az minden esetre elég világossá van téve, hogy Öcsi magasról tesz a telt házas teremre, Apára és Anyára, a bátyja hiánya árnyékolja be azt az érzékeny lelkét nekije. Az viszont nem derül ki, hol a nyavalyában tölti Faék azt az időt, amíg Öcsi elbűvöli játékával a közönséget? Hacsak nem kint a hóesésben. Vagy a kocsijában. Vagy a zenekari árokban bujkálva. A végeredmény szempontjából hullamindegy is.

Hogy Öcsi kínzó hiányérzetét mivel magyarázná egy gyakorló pszichológus, a boldog végkifejlet szempontjából nincs jelentősége. A lényeg a nagy egymásra találás. Meg a Telekom előfizetés. És különben is, ki az a romlott lelkű cinikus, aki egy ilyen megható történetet tovább gondol? 

Hát én nem. Én csont nélkül beveszem, hogy annak, hogy Öcsi híres lett, semmi köze ahhoz, hogy Faék pont a koncert idejére szedte össze a bátorságát a nagy találkozáshoz. Kicsit sem motiválták a villogó vakuk, és az ölelésről készülő, vélhetően címoldalas fotók, dehogy. Éppen mostanra támadott fel őbenne újra a színtiszta testvéri szeretet, na. Van ilyen, nem?